Írások

Elnyel a sötétség

Elnyel a sötétség.

Mintha gondolataim tengere,

Vészjósló vihart jelezne                                                            

Elnyel a sötétség.

Nézek körbe, körbe,

Egyedül a vak sötétségbe.

Én vagyok az ki voltam?

Ki mindig is akartam?

Vagy tán csak egy kis porszem?

Egy kis jelentéktelen torz árny?

Akit nem vezérelt más, csak a vágy,

Csak az undorító visszataszító vágy?

Én is olyan lennék, mint a többi?

Mint a többi, ki csak Önmagát keresi?

Önmagát, a saját szíve bánatába vezérli?

Vagy csak egyszerűen, Önmagát Szereti?

De nem kérdezek többet,

Nem érdekel már semmi.

Mert most már jól tudom,

Engem, ez az ágy fog temetni.

Utoljára hallhatok hangokat,

Utoljára érezhetek illatokat,

Utoljára érzem bőröm simaságát,

Utoljára várom szívem utolsó dobbanását.

E napnak a hajnala, az én végemet is jelenté,

A csillag, amely eddig ragyogott,

Most már csak a vak sötété.

Ez már nem az én testem, ez már nem az én világom.

Elnyel a sötétség,

Elcsuklik a hang,

Eloszlik a kétség,

Elnyel a sötétség!